Fülek

  • Karácsony és Szilveszter
  • 2015. március 23., hétfő

    A halálról I.- felfogni a lehetetlent; öngyilkosság

    Sziasztok,

    Mint látjátok, ma abszolút nem egy kellemes témával jöttem. Valahogy körülöttem  kering már egy ideje. Eredetileg egy nagyon személyes történetet szerettem volna megosztani valakiről, aki fontos volt nekem (és még most is az). Tegnap este a kezembe került a lánca ennek a fiúnak. Itt az idő- éreztem.
    Ma mégis valami más indított el az írás útján. Anyukám hazaért munkából és elmondta, hogy egy 29 éves falubeli fiú öngyilkos lett. Igazából annyira nem ismertem őt, viszont tipikusan az volt, akiből áradt a szeretet. Tudom, kissé klisészagú a dolog, de ő tényleg ilyen volt. Talán éppen ezért érezhettem azt, hogy nem bírja. Természetesen nem szeretnék találgatni, mert ilyen esetben abszolút undorítónak találom az ilyesmit. Sajnálom, hogy elment.
    Az öngyilkosságról mindig azt gondoltam, hogy nagyon önző dolog. Emellett tudom azt, hogy vannak lehetetlen helyzetek az életben. Sőt, Magyarországon mostanság egyre kilátástalanabb a családok és a fiatalok sorsa. Emellé társulhat a magány, hiszen mikor lenne időd bármire is, ha pénzt akarsz keresni?! Persze, mindenre lehet hagyni időt, de ahogy látom, egyre többen sodródunk a szomorúságba. Fel a fejjel! Küzdeni kell! Aláírom, baromi nehéz, de feladni sem szabad (ez természetesen nem azoknak szól, akiknek abszolút kilátástalan a helyzetük). Nekem is rossz annyi pénzért dolgozni, ami a munkába való bejárásra elég, de reménykedem.
    Visszatérve az öngyilkossághoz, ez gyakori tiniprobléma is. A gondolata. Sokan eljátszanak vele. Van, aki meg is teszi. Mit tennél, ha felnőttként egy gyerek egy cetlit hagyna neked: Megölöm magam! ? Segítenél? Komolyan vennéd? Kihez fordulnál? Hogyan lehet észrevenni a jeleket? Hogyan lehet segíteni? És a legnehezebb: Hogyan lehet túlélni annak, aki itt maradt?
    Ez a másik dolog, amiről szeretnék írni. Valahogy úgy vagyok a halállal, hogy először sosem fogom fel igazán. Egyetlen pillanatig hiszem el, akkor elöntenek a könnyek, majd évek telnek el "nyugalomban". A nagymamám 3-4 évvel később kezdett igazán hiányozni. Akkor értettem meg, hogy nincs többé. Ugyanígy volt az első szerelmemmel is (az ő történetét olvashatjátok a második részben). Szerintem sosem lehet feldolgozni igazán egy közeli ember halálát. Szerintetek? Ha mégis, hogyan? Egyetlen dolgot tudok: jobb, ha nem vagy egyedül.
    Én egyébként rettegek a haláltól. Gyakorta vannak rémálmaim. Nem a saját halálom izgat, inkább anyáé, apáé, a nagyszülőké, Mackóé és a testvéreimé. Természetesen ez a rettegés sem normális. Amikor a kollégiumban voltam, mindig hevesen vert a szívem, ha anya valami lehetetlen időpontban hívott. Majdnem pánikrohamom volt. Aztán jön a hidegzuhany... rákos ő meg ő, sőt a nagypapim meg a nagybátyám is. És a 20-on évesek és a harmincasok közül is sokan. Hogy mi van?! Felfoghatatlan. Biztos vagyok benne, hogy a rengeteg stressz miatt van.

    Ezért is, valamint összefoglalás gyanánt:

    Legyetek erősek, valamint minden nehézség ellenére maradjatok pozitívak!

    Olcsi