Fülek

  • Karácsony és Szilveszter
  • 2015. március 23., hétfő

    A halálról I.- felfogni a lehetetlent; öngyilkosság

    Sziasztok,

    Mint látjátok, ma abszolút nem egy kellemes témával jöttem. Valahogy körülöttem  kering már egy ideje. Eredetileg egy nagyon személyes történetet szerettem volna megosztani valakiről, aki fontos volt nekem (és még most is az). Tegnap este a kezembe került a lánca ennek a fiúnak. Itt az idő- éreztem.
    Ma mégis valami más indított el az írás útján. Anyukám hazaért munkából és elmondta, hogy egy 29 éves falubeli fiú öngyilkos lett. Igazából annyira nem ismertem őt, viszont tipikusan az volt, akiből áradt a szeretet. Tudom, kissé klisészagú a dolog, de ő tényleg ilyen volt. Talán éppen ezért érezhettem azt, hogy nem bírja. Természetesen nem szeretnék találgatni, mert ilyen esetben abszolút undorítónak találom az ilyesmit. Sajnálom, hogy elment.
    Az öngyilkosságról mindig azt gondoltam, hogy nagyon önző dolog. Emellett tudom azt, hogy vannak lehetetlen helyzetek az életben. Sőt, Magyarországon mostanság egyre kilátástalanabb a családok és a fiatalok sorsa. Emellé társulhat a magány, hiszen mikor lenne időd bármire is, ha pénzt akarsz keresni?! Persze, mindenre lehet hagyni időt, de ahogy látom, egyre többen sodródunk a szomorúságba. Fel a fejjel! Küzdeni kell! Aláírom, baromi nehéz, de feladni sem szabad (ez természetesen nem azoknak szól, akiknek abszolút kilátástalan a helyzetük). Nekem is rossz annyi pénzért dolgozni, ami a munkába való bejárásra elég, de reménykedem.
    Visszatérve az öngyilkossághoz, ez gyakori tiniprobléma is. A gondolata. Sokan eljátszanak vele. Van, aki meg is teszi. Mit tennél, ha felnőttként egy gyerek egy cetlit hagyna neked: Megölöm magam! ? Segítenél? Komolyan vennéd? Kihez fordulnál? Hogyan lehet észrevenni a jeleket? Hogyan lehet segíteni? És a legnehezebb: Hogyan lehet túlélni annak, aki itt maradt?
    Ez a másik dolog, amiről szeretnék írni. Valahogy úgy vagyok a halállal, hogy először sosem fogom fel igazán. Egyetlen pillanatig hiszem el, akkor elöntenek a könnyek, majd évek telnek el "nyugalomban". A nagymamám 3-4 évvel később kezdett igazán hiányozni. Akkor értettem meg, hogy nincs többé. Ugyanígy volt az első szerelmemmel is (az ő történetét olvashatjátok a második részben). Szerintem sosem lehet feldolgozni igazán egy közeli ember halálát. Szerintetek? Ha mégis, hogyan? Egyetlen dolgot tudok: jobb, ha nem vagy egyedül.
    Én egyébként rettegek a haláltól. Gyakorta vannak rémálmaim. Nem a saját halálom izgat, inkább anyáé, apáé, a nagyszülőké, Mackóé és a testvéreimé. Természetesen ez a rettegés sem normális. Amikor a kollégiumban voltam, mindig hevesen vert a szívem, ha anya valami lehetetlen időpontban hívott. Majdnem pánikrohamom volt. Aztán jön a hidegzuhany... rákos ő meg ő, sőt a nagypapim meg a nagybátyám is. És a 20-on évesek és a harmincasok közül is sokan. Hogy mi van?! Felfoghatatlan. Biztos vagyok benne, hogy a rengeteg stressz miatt van.

    Ezért is, valamint összefoglalás gyanánt:

    Legyetek erősek, valamint minden nehézség ellenére maradjatok pozitívak!

    Olcsi

    2 megjegyzés:

    1. Nem gondoltam, hogy egy ilyen poszttal találkozhatok az általam olvasott blogok között. Mondhatni elég közel el áll még ez a téma hozzám, mert a családban is megtörtént. Nagyimmal. És nem is olyan rég, de viszonylag jól fogadta minkei a családban. Zudtuk sajna, hogy más megpróbálta a dolgot nem is egyszer. Rettegve, viszafolytot lélegzettel vettük fel mindig a telefont hogy mikor kapjuk ismét azt a hírt, hogy megpróbálta és siessünk a kórházba. Volt idönk felkészülni, ha mondhatjuk így. Nem volt kellemes, de tudtuk hogy így neki is jobb még ha ez egy nagy megfutamodás is volt a dolgok elől. És persze nekünk is megjött a válasz... hogy mikor hívnak majd azzal h sikerült neki...
      Ráadásul nem is oylan rég, talán egy jó éve a volt magyartanárnőm is erre a sorsra jutott. Azzal meg még jobban felkészültem vagy inkább erősebb lettem ezzel a témával szemben. Azt tudom, hogy amikor anya és apa ideje jön el, akkor teljesen kileszek... Meg azt is, hogy ha a barátommal történne valami és.... akkor törnék össze a legjobban....

      És ahogy mondtad... erősnek kell lenni és kützdeni mindig a gondok ellen, hisz lehet most vagy még évekig rossz, de nem tudhatja az ember, hogy pár év múlva nem e ér minket olyan dolgo, amiért érdemes nem feladni. :)

      VálaszTörlés
      Válaszok
      1. Nagyon sajnálom a nagyidat!
        Köszönöm, hogy megosztottad velem! Borzalmas lehetett átélni. Én el sem tudom képzelni. Tényleg nem.
        Nekem nagyon nagy szerencsém volt, hogy már megvolt a mostani barátom, amikor egy exem meghalt. Az borzalmas volt. Erről írok majd a következő részben.

        Ez után mi mást írhatnék, mint hogy a lehető legszebb napot kívánom, hogy kicsit feloldódjon a sok rossz!

        Törlés